BIROBIDJAN

 Hogy mennyi mindennek kell összejönnie ahhoz, hogy egy film megvalósuljon….. Majdnem annyi mindennek, mint ahány kilométerre Birobidjan van Budapesttől. És az elég messze van. Messze, mint Makó Jeruzsálemtől. És milyen messze van Jeruzsálem Birobidjantól? És hol van egyáltalán Birobidjan? Erre azért hamarabb fogunk gombot varrni, mint a közmondásra, de azért maradt még épp elég titok.

Szóval, sok dolognak kell stimmelnie, hogy összejöjjön. Azt mondták, higgyük el, legalább 2, de inkább 3 év, amíg elkészül a film. Szeptember 4-én mi mégis megyünk, 5 hónap szervezés után. És hát ebből az időből az oroszlánrészt olyan telefonokkal töltöttük, amiknek lebonyolításához egyáltalán nem értünk. Mert nem éppen hálás feladat olykor kiscsajosan lécciléccizni, vagy nagyasszonyosan, komolyan bizniszvumenezni, hogy kisírjunk némi pénzt, hogy ne zsebből fizzesük az utat. De hát hogy csinálják a nagyok, és a még kisebbek?

És még az sem segít, ha valamelyikünk Köves Slomóval lakik egyházban , pedig aztán a
Jóisten is tényleg mellénk állt. Mikor a kávézó szomszédos asztalánál, a mellettünk briggelő miami arany80asok fülében felcseng a szó „zsidó”, feláll egy idős úrihölgy a kártyája mellől, és nagyon kedvesen megkérdezi:

-         Elnézést jól hallottam az imént, Önök tényleg Birobidjanba mennek? Nekem nincs pénzem, de vannak barátaim, akiknek sok van. Talán még én is elmehetnék magukkal.

Ernával azóta még egyszer találkoztunk. 2 perccel azelőtt, hogy a Külügyminisztériumi Posta Nagy Fekete Bőröndjének lakatja zárult, melyben a sajtóakkreditációhoz szükséges irataink repültek Moszkvába. Éppen ettől a kedves idős hölgytől kérdeztük meg, útbaigazítást remélve, merre van a Bem tér.

Ezt a filmet senki sem akarta. Speciel megértem. Púp a hátra. Orosz honfitársaink e réges-rég csöndben lapuló kis városkát elfeledni nem direkt akarva, állítják, higgyük el ott semmi se sincsen.

-         Mit akartok ti két hétig Birobidjanban csinálni?- kérdezte a leghűbb és egyetlen igazi szponzorunk, az 1000 út Utazási Iroda  társtulajdonosa, Alexander Alexejevics.

De neki legalább még így is valahol megérte a támogatás. Persze, biztos van olyan is, hogy már annyi a púp, hogy kinek kéne még egy, ráadásul önként és dalolva. Így próbáltuk nyugtatni csalódott önmagunkat, miután megannyi magyar és külhoni zsidó szervezetet kerestünk meg ötletünkkel, de tisztelet egy kivételnek, még válaszra se méltatták csapatunkat, se törekvésünket, hogy Birobidjan jelene és múltja újból a köztudatba kerüljön.

Szóval Birobidjan vagy említésre sem méltó unalmas, a maga gigamikró környezetében éppen jól működő falucska, vagy valami, amin mindenki örül, hogy túl van. És semmi kedve újból régi, elfeledett sebeket feltépdesni. Pedig szerintünk, itt azért jóval többről lenne szó.