BIROBIDJAN

Moszkvai időtöltésünk végéhez érve ezúttal nem a fájdalmas búcsú érzése kerített hatalmába, hanem a felszabadulásé. Úgy tűnik, az én generációmnak a szovjetoroszországi főváros inkább a megszállást idéző turisztmúzeum, és annak maximálisan el is menne, ha nem vennék magukat minden pillanatban ennyire komolyan. Újraélem történelemkönyvem és felmenőim elbeszéléseit, a szovjetzöld egyenruhák tömkelege pedig a mentális élményt vizuálissal is kiegészíti. Miért van az, hogy folytonosan összerezzenek? Hogy rándul egyet a gyomrom, mielőtt kontaktust teremtek? Még pofákat vágni is csak mértékkel lehet. Nem tesz jót a külsőnknek a két kamera sem, tudom, amiket rengeteg kellékeikkel a hátunkon cipelünk, ha pedig netán megállnánk felvenni néhány háztetőt, máris ott terem egy civilnek öltözött hazafi, valami titkosügynökös jelvénnyel és közli, hogy ez az utca az Abramovicsojov Csujucsenszkijovics rezidenciájának látképébe tartozik. A homlokzat tartópilléreinek megörökítéséhez a Kremlben kaphatunk engedélyt, ahova a moszkvai külügyminisztérium szentpétervári kirendeltségén keresztül juthatunk be, ahová viszont a magyar konzulátus lepecsételt papírjával kopogtathatunk. Néhány újdonsült orosz zsidó barátunk elvitt minket a moszkvai éjszakába. Tudni kell, hogy péntek este igen nehéz szabad asztalt találni, és a helyi szabályok szerint ahol nincs ülőhely, ott álló sincs, ha nincs asztalfoglalás, akkor rendelés sem, se a pultnál, se a sarokban, de még a wc-n sem. Kb. a nyolcadik pubba sikerült bejutnunk, ami csak azért volt izgalmas, mert a különböző helyszínek között kocsikat intettünk le, itt ugyanis minden civil megáll egy fuvarra száz rubelért. A taxi megfizethetetlen. Vannak kisebb terek a belvárosban, ahol szökőkutak mellett a fiatalok boltból vásárolt piákat iszogatnak, épp a legutoljára említett ok miatt, Moszkvában ugyanis szinte majdnem minden megfizethetetlen. Közéjük azonban nem tanácsos bemenni, kamerával meg aztán pláne nem. Felültünk a metróra, ami köztudottan pont úgy néz ki, mint a miénk, azzal a különbséggel, hogyha itt véletlenül nem érvényes a jegyed, akkor a beengedő-kapu gumikarjai két „sztahanovista” biztonságiőr erejének megfelelő csapást mérnek rád. Mellesleg a rendszer még csak nem is automata, a váltakozó kameraképernyőket skubizó 300 kilós néni irányítja ezeket a karcsapásokat a mozgólépcső aljáról. Reflexe 50 éves pályafutása alatt igencsak jól fejlődött, alig villan fel a piros lámpa, ujja azon nyomban le is sújt a parancsot kiadó gombra. Legalább hétféle koktél megivása után, melyekben egyenként ötféle alkohol volt, csapatunk kisebbfajta összezörrenésbe keveredett, szerencsére már az utcán, gondoltuk mi, de helyi barátaink inkább ettől ijedtek meg, könyörögtek, hogy hagyjuk abba, mert itt elvisznek, ha az utcán hangoskodunk. Addig „könyörögtek, ütöttek és taszigáltak” minket, míg elérték, hogy a legközelebbi ajtó, amin belépünk, a szállodai szobánké legyen, majd óriási megnyugvással tértek haza. Többet nem láttuk őket. Ez mindössze abban a miliőben érthetetlen, ahol ha felszállsz egy tömött járműre, fuldokolni kezdesz a meleggel járó, bőrön át párolgó alkoholfelhőktől, nem csak a buszon, még a khabarovski repülőgépen is. A legkedvesebbek a kiskereskedelemmel foglalatoskodó üzletasszonyok, a matrioskababa-árus, aki sorra lefordítgatja a portékáit, nehogy bekerüljenek a képbe, amíg a mögötte lévő pravoszláv templom kupoláit forgatjuk és a reggeliztető néni, aki fél tízkor legelsőnek pont a pirítót húzza ki, benne az én félkész kenyeremmel, fennhangon kiabálva, hogy lejárt a reggeliző idő, és csak utána kezdi el elpakolni a vajakat, sajtokat, poharakat, tányérokat, és csak fél óra múlva jut el az asztalok letakarításáig. Bármennyire szeretnék gyönyörűeket írni a Moszkvában töltött időkről, minden utazásimádatom és emberszeretetem ellenére mégiscsak egyetlenegy pozitívumot tudok megemlíteni: azt, hogy már Szibériában vagyok, 170 km-re Birobidjantól, 7 óra időeltolódásra Moszkvától és itt nyoma sincs a direkt nyomasztásnak. Annál több jele van viszont az amurtigrisnek, a grizlimedvének és a szibériai farkasoknak, egyszóval az összes cuki állatfajnak, akiktől asszem kevésbé félek, mint attól, hogy mégegyszer forgatási engedélyt kérjek az oroszoktól. Zsófi