Békától szokatlan módon nagyon jól beszélem a jiddist, a hébert, és az oroszt is - amit lárva édes álmomból is felrázva folyékonyan vartyogok. Értek valamicskét japánul, sőt egy régi szuicid utamnak köszönhetően még franciául is elboldogulok. Oh! Párizs! Oh az összetéveszthetetlenül kifinomult francia ízlés. Az biztos, ők kevéssé finnyásak velünk kapcsolatosan, mint a japánok. De erről a testközeli tapasztalatomról majd később. Tessék már megint úgy csapongok, mint egy szitakötő, hol is tartottam? Ja igen, meg van. Egy brekk, mint száz, én egy pedáns személyiség vagyok. A békák népére jellemző külsőt én még stréberebbül teljesítettem, mint a többiek. Szüleim hamar felhívták a figyelmemet extrém külsőmre. Még mindig tisztán hallom apámat, ahogyan mirigyeit megdagasztva, úszóhártyáit pofonra emelve, szavakká artikulálja a torkából kuruttyoló hangokat: „- Fiam te varangyabb vagy varangynál.” Hát igen, apám, akit úgy nyeltek le előttem az éhező japán hadifoglyok, hogy még nekem is elindult a nyálelválasztásom. Nincs ebben semmi meglepő a második világháború sok ilyen történetet produkált. A háborúk már csak ilyenek
Most hogy ilyen szép ciripelésbe és zsongásba kezdett mögöttem a Biro folyó nádasa, a múltba merengek. 1945-ben, amikor olyan nyolc éves lehettem, az oroszok egy japán hadifogolytábort létesítettek, itt Birobidjánban. Ezzel aláírták családom halálos ítéletét.
Gyönyörű mocsaras szülő helyem alkalmas volt a béka életre, és arra is, hogy a nép ellenségei ne érezzék magukat olyan felhőtlenül. Például a zsidók - akik tréfli számba se vesznek minket- próbáltak itt külön világot teremteni, ha már az a csúnya gonosz bajszos uralkodó ide telepítette őket. Ezt akár beűzetésnek is hívhatnánk. Szóval Birobidján akkoriban a birodalmi elképzelésnek megfelelően a lehető legprecízebben működött. Mint egy halálig menő pin-pong meccs. Az egyik oldalon a fennmaradásukért küzdő Izrael gyermekei, a másikon pedig az éhező japánok. És ekkor jött a képbe a kis Adolf Solomonovics Sajevics, aki egy napon született velem, és egy napon született Birobidjan városával.
A nyolc éves kölöknek nem volt elég saját sanyarú sorsa, lelkébe beférkőztek a japánok kínja is. A később Moszkvai főrabbivá érett Sajevics, mint jótevő, már akkor is derekasan helytállt. Ahelyett hogy a saját napi betevőjén aggódott volna, inkább elindult békákat gyűjteni az éhező hadifoglyoknak. Így lett oda apám, anyám és megannyi kuruttyoló rokonom. Én is csak annak köszönhettem megmenekülésemet, hogy többieknél kisebb és ember szemnek még az átlagnál is rondább voltam
A szüleim halála után a bánatba majd bele zöldültem. Úgy éreztem osztoznom kell sorsukban. Szűnni nem akaró fájdalmam, hogy apámmal szeretetünket soha ki nem brekkegtük, egész Párizsig űzött..
Néztem a franciákat, hogyan ropogtatják béka társaim hosszú combjait, s rájöttem hogy ez nem a hőn áhított dicső halál. Őseim csontjai legalább életet mentettek. A diadalív árnyékában ráébredtem hogy csúnyaságom egyben életem záloga is, a faladatom pedig hogy elmeséljem a túlélés Birobidjáni misztériumát.
KATZ DÁVID
